A titkok ereje - 5. rész

Pihegve fekszek a hatalmas franciaágyon Jason karjaiba. Egy újabb eszelős szeretkezésen vagyunk túl és egy közös zuhanyon. A hátamat simogatja, én pedig lustán fekszek a mellkasán. - nagyon hiányoztál – suttogja a fülembe és az érzékeny pontomat cirógatja a fülem mögött. Kuncogva jut eszembe ebből megint mi lehet. - Olyanok vagyunk, mint a tinik, nem bírunk betelni egymással - nevetem el magam. - Ne csodálkozz, hetek óta túl vagy terhelve és eszelősen szexi vagy. Az éjszaka folyamán újra és újra egymásé lettünk, amíg a hajnal sugarai már ránk találtak, minket pedig átlökött álomvilágba. A telefonom éles csengése töri félbe a gyönyörű álmomat. Sóhajtva tapogatózok.
- Anya – szólok bele a telefonba – baj van?
- Jó lenne ha hazajönnél. Johanna beteg.
- Micsoda? – gyorsan ülök fel és Jasont is felkeltem. A lányom beteg – Mi a baja?
- Nagyon magas a láza. A lányod mellett a helyed Olívia.
- Indulok – leteszem a telefont és már öltözés közben magyarázom a férjemnek hogy pakoljon, mert Joh nagyon beteg.
Az idegeim pattanásig feszülnek a repülőút alatt. A lányom beteg és én nem vagyok mellette.
- Nyugodj már meg, ha nagyon nagy baj lenne, Kate már bevitte volna a kórházba – csókol homlokon és a mellkasára húzza a fejem. A szívverése megnyugtat és be kell látnom, hogy igaza van.

- Hol van a lányom – szinte tokostul tépem fel az ajtót és döbbenten állok. Diana, az ikrek és Joh a nappali kanapén ülnek és teljesen bele vannak merülve a mesébe. Látszólag senkinek semmi baja.
- Szia Liv – anya úgy köszön ki a konyhából mintha semmi se történt volna.
- MI a baja Johnak? – kérdezi meg Jason, miközben én még mindig döbbenten állok. Kezdek ideges lenni. Ha anyám a semmiért húzta keresztül az egész hetemet, hát nem teszi zsebre amit kap.
- Kicsim ti már itthon vagytok? Azt hittem egész héten Hamptonba lesztek – apu jön ki a dolgozószobából.
- Úgy volt. Anyu telefonált, hogy Johanna nagyon beteg – magyarázom.
- Mami! – a gyerekeim is észrevesznek végre és mind a hárman egyszerre futnak felénk. Felkapom Johannat és megállapítom, hogy maximum csak hőemelkedése van.
- Egy kis nátha és egy kis hőemelkedés. Ez miatt nem kellett volna hazajönnötök – a pumpám az egekbe szökik és érzem, hogy pillanatok alatt fogok kitörni.
- Ezt nem hiszem el! – emelkedik a hangom, de Jason kezét érzem meg a hátamon és egyből halkítok.
- Gyerekek, menjetek fel pakolni. Lori szedd össze kérlek a húgod cuccát is – kérem őket és csak azután fordulok szüleimhez mikor eltűnnek a lépcsőn.
- Hazaviszed őket? – kérdezi apu és csalódással néz rám.
- Most komolyan egy kis nátha és egy kis hőemelkedés miatt hívtál haza? A francba elvileg te is anya vagy, egy kicsit nem tudtad volna kezelni neki? – megint csak kiabálok.
- Jobb ha hazajössz, holnap kellesz az őrsön. Ne késs – flegmán vágja oda nekem és én nem ismerek rá. Hol van az a kedves nő aki annak idején a házába fogadott és talpra állított? Aki velem volt minden egyes rémálomnál?  aki kibékített az apámmal? Könnyek futnak a szemembe és kiabálni sincs erőm. Csalódott vagyok és végtelenül fáj.
- Hogy lehetsz anya létedre ilyen kegyetlen. Nem szabadna elfelejtened ki vagy. Nem szabadna elfelejtened, hogy honnan indultál, hogy ki az aki segített rendbe hozni a házasságod mikor válságban voltál. És mikor az ember segítséget vár, te belerúgsz. Felnéztem rád, bálványként imádtalak, az anyámnak tekintettelek és nem kapok már mást csak fájdalmat. Nem csalódtam még az életem során senkiben ennyire, mint benned Kate Castle kapitány – a kapitányt már csak suttogtam. A gyerekek is leértek az emeletről és hála isten nem kérdeztek semmit. Az ikrek már nagyok és azt hiszem ők is érzik, hogy valami más a levegőben.
- Apa, ha látni akarod, az unokáidat átjöhetsz. Én ide nem jövök többet – felemeltem Johannat és magam előtt terelve az ikreket elhagytuk a házat. Visszanyelem a könnyeimet, de közben tombolhatnékom van. Beülök a kocsiba és hallom, hogy Jason valamit magyaráz a gyerekeknek, de nem bírom felfogni mi az. A könnyeim folyni kezdenek, a kezem megint remeg és a pánik pedig olyan erővel uralkodik el rajtam, mint még soha. Hiába kutatom a táskámban a gyógyszereimet, nem találom. A látásom homályosul és már csak azt hallom, hogy valaki a távolból a nevetem kiáltja és elragad a sötétség.

Ők

Ez most nem egy új rész, hanem egy rövidke novella.
Gondolkodtatok már az igaz szerelemen? Ti hisztek benne? Hát létezik...
Jó olvasást

***

Csak állok az utolsó sorban és elmerülök a múlt emlékeiben miközben mosolyom széles, és nézem, ahogy egymás után teszik, amit mondanak nekik. Aláírják a könyvet, gyűrűt húznak, igent mondanak. A fátyol fellibben és a húgom arca boldogságtól ragyog.
Eszembe jutnak a régi emlékek. Mikor még izgatottan mesélte, kit is ismert meg. Mikor attól féltem, megint csak csalódni fog és bántja valaki. A félelmem addig tartott, amíg meg nem ismertem választottját és elég volt néhány óra, már tudtam, szereti. Tudtam, hogy az életét is odaadná a húgomért. Csillagot hozna neki az égről, ha Dorothy azt kérné.
Elszomorodok egy pillanatra, mert nem értem, miért vannak olyan emberek, akik nem hisznek bennük. Nem hisznek a szerelmük erejében. Pedig csak rájuk kell nézni. Emlékszem, mikor először láttam őket együtt táncolni. egyikük sem volt profi táncos, de látszott rajtuk, hogy még a világ is megszűnt körülöttük. Csak ők voltak ketten. Mikor először láttam, ahogy megölelik egymást. Nem volt kétség, Frank szereti a húgomat.
A szerelem olyan elemi erővel süt róluk, mint még soha. Mint a mesében. Mint csipkerózsika és az ő hercege.  Már akkor biztos voltam benne, hogy a jövőjük közös, mikor először láttam őket együtt. Csak pár hete alkottak egy párt. Mégis, valami fura erő, valami megmagyarázhatatlan dolog suttogta, ő Dorothy egyetlen igaz szerelme.
Sokszor az emberek igazságtalanok. Nem látnak tovább az orruknál. Nem hiszem, hogy nem tudja bárki észrevenni, mennyire fontosak a másiknak.
emlékszek mikor először kértem meg, vigyázzon a testvéremre. A vonatomra siettem. Mennem kellett én lehettem mindig ott. Csak annyi választ kaptam, hogy vigyázok. Tudtam, hogy igazat mond. Szemek nem árulkodhatnak úgy, ahogy az a szem árulkodott.
Elég csak nézni, ahogy Frank Dorothyra néz. Csodálja, imádja, szereti. Keresztülmentek már annyi mindenen. Jón és rosszon. Az élet újabb és újabb akadályokat sodort eléjük, de együtt győztek le mindent. Támogatták egymást. Hiheti bárki, hogy nem valók egymáshoz, mégis most ott állnak a virágokkal díszített oltár előtt és megint csak azt látni, hogy ők csak egymást látják.
Néha úgy gondolom, igaz szerelem nem létezik. Aztán eszembe jutnak ők, és ha mégis létezik, akkor az övék az. Egy egész élet áll még előttük. Harcok, amiket még meg kell vívniuk. Egymással, vagy a külvilággal. De tudom, hogy nem engedik el egymás kezét. Tudom, hogy a Nagyfőnök, bármilyen akadályt gördít eléjük, együtt fogják legyőzni. De én mindig, tisztes távolságból figyelem őket, hogy ha kell, fenéken billenthessem őket és újra, és újra azt mondjam, ti egymásnak vagytok teremtve.
Miért? Mert hiszek bennük. Mert aki ennyire szereti a testvéremet, az rossz ember nem lehet. 

A titkok ereje - 4.rész

Jó olvasást az új közös írásunkhoz :) hagyjatok nyomot a csevegőben, ha tetszik :)

Jason:

Mikor a másik oldalamra fordulok, át akarom karolni a feleségem, ám tudomásul kell vennem, még fáradt agyammal, hogy Liv nincs mellettem. Azonnal kinyílik a szemem. Kiugrom az ágyból, és elindulok megkeresni. Remélem nincs baja.
- Liv! Liv? Merre vagy kicsim? – kiabálok, de nem jön válasz. Hol lehet? Már az egész házban körülnéztem, mikor a telefonért nyúlok. Esposito számát tárcsázom. Azt remélem, hogy Liv az őrsre ment. Kicsöng!
- Javier Esposito nyomozó, tessék!
- Javi, Jason vagyok, Liv az őrsön van? – kérdezem idegesen.
- Nem haver, nincs itt. Miért, itt kéne lennie? – Javier kérdése felidegesít, de most nem foglalkozom ezzel.
- Nem, de köszi a segítséget.  Szia.
- Szia. - már csak egy lehetőségem van. Kate száma a gyorshívóban van. Megnyomom a gombot és már ki is csörög. Várok! Ez a búgás idegőrlő.
- Tessék! – szól bele Kate. Meg sem várom, hogy elmondja, hogy Castle lakás meg satöbbi.
- Jason vagyok, Liv eltűnt! – gyorsan zúdítom rá az információt, de nem érek rá csevegni.
- Micsoda? Az hogy lehet? – hallom, hogy ideges lett a hangja.
- Nem tudom, este elaludtunk, és reggel mikor felébredtem, már nem volt itt. Ezek szerint akkor nincs nálatok? – egyre idegesebb vagyok. Azt reméltem, ha volt is olyan buta, hogy elment itthonról, legalább az anyjáékhoz ment. Már teljesen tanácstalan vagyok. Hol lehet?
- Jason nyugodj meg, nézd meg, hogy más is eltűnt-e. Ruhák, cipők valami egyéb? – elindulok az emelet felé, mikor nyílik a bejárati ajtó, és Liv lép be rajta. Felsóhajtok, majd erősen fújom ki a levegőt.
- Semmi vész, hazajött! – szólok bele a telefonba, de még nem teszem le.

- Hol a fenében voltál? Pihenned kéne, a frászt hoztad rám. – érdekes a tekintete. Olyan nem is tudom. Más.
- A parkban voltam. Sétáltam. Kiszellőztettem a fejem. Nyugodj meg, jól vagyok.
- Te elmentél a Sentral Parkig? Magadnál vagy? AZ nagyon messze van. – megdöbbenek, és nem jutok szóhoz, de ahogy hallom, a vonal másik végén Kate sem. Nem értem, Liv nem szokott ilyet csinálni.

Olivia:

Nem értem most miért csinál így. Csak egy ártalmatlan séta volt. Megforgatja a szemét és hátat fordít. Csörög a telefonom! Előkotrom a kis táskámból és felveszem.
- Tessék! – szólok bele.

- Tudom mit tettél! Undorodom tőled, és el fogom mondani! – megint ez a hívás. Már komolyan félek. De nem szólhatok senkinek. Mintha mi sem történt volna, leteszem a telefont.
- Ki volt az? – kérdezi Jason.

- Nem tudom, téves volt. – elengedek egy apró mosolyt, de közben mély aggodalom ül a szívemen.

A szobába indulok és csüggedten ülök le az ágyra. Fáradt vagyok és a fejfájás újra elhatalmasodik felettem. Végignyúlok az ágyon. Várom, hogy a férjem talán utánam jön és mellém bújik, de semmi. Miért is jönne? Én is itt hagytam reggel. Könnyek szöknek a szemembe, de nem sírok. csak hagyom, hogy az álmok eluralkodjanak.
Apró kezek érintésére térek magamhoz.
- Beteg vagy mami? – csacsogja a kislányom és érdeklődve figyeli az arcom. Lassan magamhoz térek, és az órát nézem. Már délután van. A gyerekeim már itthon vannak. Be vagyok takarva és a felesleges ruha is le van véve rólam. Nem ébredtem fel rá mikor Jason mozgatott.
- Csak nagyon fáradt voltam kicsim. Merre vannak a testvéreid? – kérdezem tőle és az ölembe húzom. Imádom mikor hozzám bújik és bele betegednék, ha valamelyik gyerekemnek bármi baja esne.
- pakolnak. Apu azt mondta, hogy a nagypapinál leszünk egy kicsit – nem értem mit magyaráz, de mire rákérdezhetnék, nyílik az ajtó és Jason lép be.
- Hercegnőm, mondtam, hogy hagyd anyut aludni. Menj és nézd, meg mit szeretnél elrakni.
Joh már ki is szalad a szobából és mi ketten maradunk. A csend kínos és talán még sosem volt ennyire zavaró. Szeretnék a karjaiba bújni, de nem tudom. Bizonytalan vagyok. A helyemen maradok és várom a magyarázatot arra, amit a lányunk mondott.
- Pár napra lemegyünk Hamptonba. Csak ketten. Kell, hogy veled lehessek egy kicsit. Hiányzol – simít végig az arcomon és végre magához húz. Olyan szorosan bújok hozzá, mint még soha, és megteszek mindent, hogy a bűntudatomat is arrébb tudjam hessegetni. Nem akarok mást csak vele lenni. Rendbe hozni mindent, mielőtt a házasságunk csődbe juthatna. Szerencsére Jason már mindent elrendezett így csak az én bőröndöm maradt.
Másfél óra múlva már a gépen ültünk, miután a három gyereket kiraktuk anyuéknál.

Mire a régen látott házhoz értünk Hamptonba, már sötét volt. Nem vesződtem a kipakolással. A teraszra sétáltam és a sötétben csodálatosan kivilágított udvart bámultam. Ahogy a fények megcsillantak a vízfelszínen és szinte beragyogták az udvart. A csillagok csak úgy mosolyogtak. Csend van és nyugalom. Hallom, hogy valahol egy tücsök ciripel. Önkénytelenül is a medence felé sétálok és mire odaérek már semmi sincs rajtam. Egy pillanatig még nézem a vizet, aztán kecses mozdulattal csobbanok a kellemes vízbe.  Mire feljövök a víz alól a férjem éhes tekintetével találom szembe magam.
- Miért nem passzoltuk le előbb a srácokat – suttogja szenvedélyesen és még bíztatnom sem kell, máris a ruháitól szabadul meg.  Kuncognom kell, de a nevetésem abbamarad és hatalmasat kell nyelnem. Újra és újra elámulok azon, mennyire jól néz ki a férjem. A medence szélénél állok, ő pedig lassan ereszkedik be mellém. Nem ér hozzám, csak bámul. A tekintete szerelmet, csodálatot és vágyat tükröz. Ujjai az arcomat cirógatják, és lassan lejjebb vándorolnak. Szemeim önkéntelenül adják meg magukat és csukódnak le a jóleső, vággyal teli borzongástól, ahogy a melleimet kényezteti, ajkával pedig az én ajkam keresi és nyelvünk vad párbajt jár. Olyan szorosan préselem hozzá csípőmet hogy egy hajszál se tudjon közénk férkőzni. Siettetni akarom az egyesülésünk. Túlságosan régen volt már és túlságosan is akarom.  Érzem, ahogy kemény férfiassága nekem feszül és én belenyögök a csókunkba.
- Jason kérlek – suttogok elfúló hangon, ahogy nőiességemet kényezteti. Végigsimít a fenekemen és finoman megemeli a combon. Hála a víznek mindkét lábam könnyen a köré fonom.
- Istenem – sóhajtok fel mikor megérzem őt magamban.
- Hiányoztál – suttogja és a következő csókkal együtt olyan tempót diktál, mint még soha. Hajtjuk, szinte űzzük egymást a beteljesülésig, mígnem testünk szinte egyszerre adja meg magát a mámorító orgazmusnak. Fejem a vállára hajtom és pihegve élvezem intim helyzetünket, elfelejtve mindent ami rossz volt, vagy ami még rossz lehet. 

A titkok ereje - 3.rész

Itt egy újabb rész :) remélem tetszeni fog :) Jó olvasást :)

Reggel ismerős parfüm illat kelt. Ez anya illata. Elmosolyodok és hangokat is hallok. beszélgetnek.
- nem biztos, hogy jó, hogy itt vagyok – hallom anya kételkedő hangját.
- Nem hibáztat – ez már apa hangja.
- Figyelnem kellett volna rá. Okkal késett és tudatta velem, hogy kimerült. Az egész az én hibám…
- nem a te hibád – szakítom félbe. Jobban vagyok, de csak annyira, hogy nincs hányingerem. Ha meg mozdítom, a fejem még fáj és szédülök – de ne feledd, hogy nem mindig kapitány voltál és te is voltál kimerült nyomozó.
- Annyira sajnálom kicsim – könnyes arccal ül az ágyam szélére és arcomat simítja végig.
- Semmi baj. Csak egy koccanás és egy agyrázkódás. Nincs nagy baj – nagyolom el, pedig tudom, hogy az én beteg szívemnek ez pont több lehetett volna mint egy kis apróság.
- Liv – szólna rám Jason figyelmeztetően, de megemelem a mutató ujjam, hogy csendre intsem. Szerencsére, még így is tudom irányítani  a férjemet. Hagyom, hogy anya megöleljen. Óvatosan, mint egy porcelánbabát.

- Mennyi az idő? – kérdezem óvatosan.
- Reggel 10 óra körül van, miért? – válaszol Jason.
- A papírmunka, még nincsen kész – szólalok meg.
- Oh kicsim – anya lehunyja a szemét, majd egy könnycsepp gördül végig az arcán – majd valaki megcsinálja.
Megnyugodva döntöm a párnára a sajgó fejemet. Nem nekem kell.
- Te is tudod, miylen kimerülni. Össze egyeztetni a munkát a családdal. figyelni a gyerekekre, hogy minden rendben legyen, de ugyan akkor megmaradni annak a nőnek, akibe a férjünk beleszeretett és nem pedig azt mondani minden este, hogy „ne most, fáradt vagyok” – magyarázok óvatosan és tudja, mire célzok. Az ő házasságuk már veszélybe került és éppen egy hasonló dolog miatt. Én nem akarok oda jutni ahonnan nekik vissza kellett jönniük. Csend van, senki nem mond semmit.
- Fáradt vagyok – suttogok és lehunyom a szemem.
- Mi hazamegyünk anyáddal. Hívjatok ha kellünk – kapok egy-egy puszit tőlük és kimennek.
- Pihenj – csókol meg óvatosan Jason.
- Nem tudok. Nem feküdnél ide? Tudod, ahogy máskor is – nem kell sokat várnom. Már veszi is le  a cipőjét és úgy bújik be mellém, mint máskor, mikor kórházban voltam. A fejemet a szíve fölé fektetem és szívverése ütemes dobogására alszok el.
- Nem csinálunk ilyet többet rendben? Az óvoda azért van, mert napközben ott kell lenni – Jason suttogására riadok fel. De a fejem ismét nagyon fáj és még a szememet is képtelen vagyok kinyitni.
- De a mami csak akkor dódul med, ha itt vadok – ez Joh hangja és teljes meggyőződéssel állít valamit.
- Jason, nagyon fáj – nyöszörgök. A férjem kiszalad a szobából és csakhamar egy nővérrel tér vissza. Belém nyomják a fájdalomcsillapítót és perceken belül érzem a hatását. Már ki is merem nyitni a szemem. A kislányom angyalian ül az ágyam mellett és némán figyel.
- Már med dódultál? – kérdezi teljesen komolyan.
- Miért nem az oviban vagy? – kérdezem és erőtlenül simítok végig a kicsi fején. Johanna nyakát behúzva bámulja a padlót. Ez tipikusan a rosszat tettem nézése.
- Telefonált az óvónő, hogy nagyon rosszul van, fáj a hasa, menjek érte – kezdett bele a férjem, de a kislányunk már közbe is vágott.
- Nem is fájt a hasam, de med kell hod dóditsalak – teljesen meggyőződéssel és büszkén beszél, de aztán már megint lefelé hajtja a fejét.
- Johanna nem szabad ilyet csinálni – magyarázom neki.
Még egy ideig ücsörgött az ágyam szélén és csacsogott, aztán Jason hazavitte és szerintem mióta kórházban vagyok most voltam először egyedül. Abban az egy órában addig könyörögtem míg haza engedtek, így mire Jason visszaért felöltözve ültem az ágy szélén.
- Hát te? Megyünk haza? – kérdezi meglepetten.
- De nagyon gyorsan - óvatosan álltam fel – otthon akarok lenni.
Átkarolt és úgy sétáltunk ki lassan a kocsihoz. Csukott szemmel ültem, míg haza nem értünk. Ébren voltam, de látni, ahogy a dolgok elsuhannak mellettünk, gyomorfelkavaró érzés.
- Hol van Joh? – kérdezem meg csukott szemmel miközben érzem, hogy bekanyarodik és leáll a motor.
- Megjöttünk. Anyádéknál a srácokkal. MA még biztos nem megyek értük. Majd ha jól leszel, akkor holnap – átjön hozzám és segít kiszállni. Most nem szédülök. lassan sétálunk be és ott bent máris a karjába vesz és bevisz a szobába. A nagy ágyra fektet és eszembe jut mit is hagytunk félbe reggel mikor az én drága kislányom felébredt. Nem tudom lennék-e elég erős, hogy lefeküdjek Jasonnal, de egy csókra azt hiszem futja. A kezemmel elérem az inggallérját így sikeresen magamhoz tudom húzni. Csak egy sima csóknak tűnik, de Jason mélyít rajta. Olyan szenvedéllyel csókol. Még ennyi idő után is. Csak úgy sugárzik belőle, hogy szeret és ráadásul szerelemmel. Levegő hiányában kénytelen vagyok megszakítani a csókot.
- Nem tudom be tudnám-e fejezni, de félbehagyni nem tudnám, szóval jobb, ha nem folytatjuk – lihegem – sajnálom Jason.
- Semmi baj. Nem fogok ezért máshova futni. Szeretlek Liv – újabb csókot kapok, de most rövidebbet. bebújik mellém és magához húz. Nem alszok és mind a ketten csak fekszünk. Jólesik csendben lenni. Ritkán van itthon ennyire csend. A három gyerek folyamatos hangzavart csinál, de sosem bántam és nem is fogom. Fura érzés fog el. Megint nem érzem magam jól. Próbálok egy kicsit helyezkedni, de nem lett jobb. Felülök és akkor veszem észre azokat a tüneteket, amiket már egy ideje nem éreztem. Nem vagyok ideges, de tudom mi lesz és már ideges is vagyok. A levegőm fogy.
- Liv! – hallom Jason hangját, de már nem tudok válaszolni. Kapkodom a levegőt és megmerevedek. Jason gyorsan kapcsol és a táskámból előszedi a gyógyszeremet. A számba tuszkolja és már le is nyelem. Magához húz, és a hátamat simogatja. A szívverése és a gyógyszer együttes hatása megnyugtat. Könny szökik a szemembe. Régen volt már rohamom és ez most megviselt.
- Jól vagy? – kérdezi Jason aggódva.
- Már jól – szinte sokkosan bólintok. Az utolsó rohamom akkor volt, mikor terhes voltam Joh-val. Észre sem veszem, hogy a férjem felállt mellőlem, csak mikor már a víz zubog a fürdőben.
- Liv – érinti meg a vállam, hogy figyeljek rá – gyere, csináltam vizet.
 A fürdőbe sétálunk és elmosolyodok a látványon, ami elém tárul. Rögtönzött romantikus fürdő. A gyertyáim meg vannak gyújtva, a víz pedig hívogatóan gőzölög, sok-sok habbal.
Hangosan szisszenek fel, mikor a felsőt áthúznám a fejemen. A férjem segít, én pedig hagyom, hogy meztelenre vetkőztessen. A pillantása szinte éget. A vágy sötéten csillog a szemében.
- Még mindig nem vagyok elég erős, hogy bármit is végigcsináljak, de örülnék, ha csatlakoznál hozzám – suttogom és lassan vetkőztetni kezdem. csak pár gombig jutok az ingjén, mikor elkapja a csuklóm. Ijedten nézek fel. Már nem kíván? Könnyek szöknek a szemembe, de nem engedem ki.
- Ha folytatod, nem tudok megállni – suttogja én pedig megkönnyebbülök. Mosolygok, mikor maga folytatja, én pedig csak nézem. Mindketten beszállunk a vízbe. Hátamat a mellkasának döntöm és élvezem ölelő karjait és a víz melegét. Rettentő kimerültnek érzem magam. A fejem lüktet, de nem szólok. Nem akarok kiszállni. Jason keze lustán a hasamon köröz. Mutatóujjával a sebhelyemet simogatja. Furcsa, hogy már egyáltalán nem zavar, hogy ott van. Pedig volt idő, mikor még Jason előtt is takargattam. A keze lejjebb csúszik és elakad a lélegzetem, aztán pedig megáll a másik sebhelyen, ahol a császármetszés helye van.
- Emlékszem mikor még itt volt bent – tenyere a hasamra simul és tudom, hogy a kislányunkra gondol.
- Féltem az utóbbi időben, hogy keresel valakit – mondom ki félve.
- Ugyan – hátrébb hajtja a fejem, hogy meg tudjon csókolni, aztán folytatja – miért keresnék mást? A gyerekeim anyja vagy, a feleségem, a szeretőm, akit szeretek. És a szexi tested még mindig beindít.
Az utolsó mondatnál felnyögök. Komoly elvonási tüneteim vannak már. ÉS a fenekemnél érzem, hogy bizony neki is. Szeretem mikor Jason ilyen nyílt, azt meg még jobban, hgy ezt az oldalát csak én ismerem. Nemsokára kiszállunk a kádból, és az ágyba fekszünk. Ez az éjszaka is eseménymentesen zajlik. 

A titkok ereje - 2. rész

Jó olvasást mindenkinek :D

- Elkéstél! – dühösen néz rám. Leül az asztal mögé, és azt hiszem, most először jobban félek tőle, mint Gates-től bármikor.
- Tudom, és sajnálom – lehajtott fejjel kérek bocsánatot.
- Büntetésből, az összes papírmunkát várom reggel 9-re az asztalomra – a hangja kemény, és ellentmondást nem tűrő, én mégis megpróbálkozom.
- Micsoda? Az csak úgy sikerülhet, ha bent maradok éjszaka. Gyermekeim vannak. Haza kell mennem. Nem maradhatok itt.
- Akkor vidd haza a papírokat. Otthon is meg tudod csinálni.
- Kérlek, ne csináld ezt velem – váratlanul egy könnycsepp buggyan ki a szememből. Mély levegőt veszek, és még mindig, egyre jobban remegő kezemmel letörlöm. Nem szólalok meg. Nem tudom, hogy, látta-e, hogy mennyire rosszul vagyok. Szédülök is egy cseppet. Elindulok az ajtó felé, majd a kezem ráragad a kilincsre. Nem tudok megmozdulni. Azt hiszem, hogy megmerevedtem.
- Liv kicsim! Mi a baj? – anya a hátam mögé rohan, és megtart – Te jó ég, remegsz.
- Sajnálom. Úgy sajnálom, hogy elkéstem. Csak… - nem tudok egy ép kéz láb mondatot összerakni.
- Gyere, ülj le – a kanapéhoz segít, és leülök.
- Jason és én, mostanában nem volt úgy együtt. A gyerekek és a munka az összes időmet felőrli, és nem is tudom, hogy mikor volt, hogy együtt reggeliztünk és vacsoráztunk egy napon. Kimerült vagyok és ideges. Reggel lett volna időnk, amíg a gyerekek aludtak, de aztán Joh felébredt és… nem bírtuk befejezni – úgy érzem, kezdek megnyugodni. A remegés is alábbmaradt.
- Nyugodj meg szívem….
- Remélem jó volt az estéd, mert én tekintettel voltam arra, hogy anya is vagy és hogy tudj egy kicsit egyedül lenni a férjeddel és ünnepelni. Most megyek, mert a főnököm sok munkát osztott ki rám – felállok és most meg már dühösnek érzem magam. Már csak azért is megcsinálom a hülye papírmunkát.
- Liv… Kicsim… - feláll a kanapéról és utánam szól.
- Kapitány! Ha megbocsát végezném a munkámat – azzal kimegyek és már le is ülök az asztalomhoz. Rezzenéstelen arccal dolgozok. Egyik papírt a másik után. Fáj a kezem a sok írástól és gépeléstől. Fáj a szemem és ideges vagyok. Hiába iszom egyik teát a másik után nem tud megnyugtatni. A telefonom is sms-t jelez, és úgy döntök annyi pihenőt engedélyezhetek magamnak, hogy megnézzem ki írt és visszaérjek.
„Egy ebéd a csodálatosan jóképű férjeddel? ígérem, este bepótoljuk a reggeli elmaradt dolgokat. Szeretlek. Jason”
Egy nagyot sóhajtok, de igyekszem, hogy az arcomra ne üljön ki az érzelem. A csalódottság, a düh, a frusztráció és a fáradtság. Gyorsan válaszolok neki.
„Sajnálom. A kapitány egy házsártos boszorkány lett. Annyi munkát adott a késésért, hogy egész éjjel dolgozhatok. Alighanem ma nem pótolunk semmit, úgy hogy nincs időm ebédelni menni. Sajnálom”
Küldés gomb és újra csak a munka. Ryan és Espo is hívott ebédelni, de azt is elutasítottam. Az egész mozgásom a mosdó és a pihenő felé terjed ki, még csinálok magamnak teát. Igyekszem belemerülni és arra figyelni, amire kell. Annyira sikeresen megy, hogy csak azt veszem észre, hogy sötét van. Nem bírok tovább koncentrálni. A munkaidőm letelt. Éhes vagyok, fáradt. Összeszedem a papírokat amik még hátra vannak. Anya még bent van. Reggel óta nem beszéltünk. Egy kicsit haragszom rá. Attól, hogy kapitány lett, nem kötelező olyan szigorúnak lennie, hogy rögtön megutálja mindenki. Nem felejtheti el, hogy ő honnan jött. És erre emlékeztetni is fogom, de nem most. A vállamra veszem a táskámat és a kocsimhoz megyek. Az útfárasztó, és monoton. Hiába kapcsolok rádiót. Alig bírom nyitva tartani a szemem. A fejem többször csuklik meg előre. Többször érzékelek kisebb sötétet, mígnem a sötét hosszabb ideig tart és a következő perecben észhez térít egy hatalmas csattanás a légzsák csapódik és a fejemet nekivágja az ülés támlájának. Éles fájdalom nyilall a fejembe és átölel a sötétség.
- Hölgyem! Hölgyem jól van? Már hívtam mentőt! – érzem, hogy valaki rázza a vállam. Egy férfi az. Előre nézek és egy villanypózna állított meg. A mobilom után kutatok. A gyorshívóval Jasont hívom, de alig vagyok magamnál.
- Mond, hogy hazafelé jössz – szól a telefonba mikor felveszi. Alig bírom a fülemnél tartani. Minden forog.
- Jason gyere értem. Összetörtem a kocsit…

- Liv mi történt? Hol vagy? – hallom, hogy ijedt.
- Nem tudom. Rosszul vagyok. Minden forog… - nem tudom tovább mondani. A telefon a padlóra zuhan én pedig a kinyílt légzsáknak feszülök. Alig tudom felfogni azt ami körülöttem történik. Érzékelem, hogy megjön a mentő, rendőrség. Kivesznek és megvizsgálnak, aztán közlik, hogy a kórházba visznek. Nagyon fáj a fejem és szédülök. Aludni akarok. Becsukom a szemem és már nem érzékelek.
Legközelebb a kórházban térek magamhoz. Jason a kezemet fogja, apa pedig egy széken ül. Alig bírom megmozdítani a fejemet. Rettentően fáj még mindig. Nem bírok ébren maradni, visszamerülök a sötét álomba. Mikor legközelebb magamhoz térek, újra hasonló látvány fogad csak most a férjem feje az ágyam szélén van és szunyókál. Az ujjaim mozgására ő is felriad.
- Liv – pattan fel és fölém hajol.
- Mi történt? – kérdezem és már eszembe is jut – Rettentően fáj a fejem.
- Hozatok fájdalomcsillapítót – szólal meg apa és kimegy.
- Egy szemtanú szerint elaludtál a kormánynál. A rendőrség hívott, hogy mi történt.  Agyrázkódásod lett és közölték, hogy kimerült a szervezeted. Egy hét kényszerpihenő és további, ha az llapotod igényeli. Kate pedig most megoldhatja a papírjait ahogy akarja. Amíg teljesen jól nem leszel nem mehetsz be dolgozni – azt hiszem haragszik anyára. Nem akarom, hogy haragudjon anyára.
- Ne haragudj rá. Tudja, hogy kimerült vagyok és én mégis dacból döntöttem úgy, hogy megcsinálom. Hol van anya?
- Nem mert bejönni. Úgy döntött otthon marad a gyerekekkel.
Nem tudunk tovább beszélgetni. Egy nővér jön be apuval és kapok fájdalomcsillapítót az infúzióba, a következő pillanatban pedig egy vesetálat tesznek elém, én pedig hányok. Mindent ami bennem volt. Bár jobbára csak folyadékot. A nővér megnyugtat, hogy ez csak az agyrázkódás következménye, de ezzel én is tisztában vagyok.
- haza akarok menni – sírom el magam. Aludni akarok. Az ágyamban, Jason karjaiba.
- legkorábban holnap délután Mrs. Grant – válaszol a nővér és kimegy.
- Nyugodj meg kicsim és pihenj – simogatja meg apa a hajamat – nálunk lesznek a gyerekek.
- Mond meg anyunak, hogy ne hibáztassa magát – suttogok mert az álom lassan megint utolér. Tudom, hogy anya magát hibáztatja. Még érzem, hogy a férjem óvatosan mellém ül és magához húz, aztán alszok is. 

Tájékoztató :)

Kedves olvasók :)

Egy rövidke tájékoztató következik az következő történetünk előzményeiről.

Ennek a történetsorozatnak, ez a harmadik része.
Az első rész: Egy ügy, ami összeköt.
A második rész: Egy új élet.

A főszereplő Olívia, aki egy zűrös múltból érkező fiatal lány. Az első rész elején kiderül, hogy a lány Rick eltitkolt lánya. A lány súlyos betegségben szenved. Szívbeteg, ezáltal állandó rohamok gyötrik. A történet során nyomon követhetjük Olivia életét, és azt, hogyan lesz szerelmes és találja meg élete párját.  Az első rész itt ér véget. Ezt a rész olvashatjátok a http://castlefic.blogspot.hu/ című blogon :)

A második rész is Olivia életével foglalkozik. Ebben is sok mindenen megy át a lány. Megtartják az esküvőt, elmennek nászútra, a lányt elrabolják, de a végén természetesen minden jóra fordul. Sok nehézség után teherbe esik, és megszüli kislányát, Johannát.  Ezt a részt itt olvashatjátok: http://rickandkatealways.blogspot.hu/

Most pedig következzen egy újabb fejezet Olivia életéből :)
Jó olvasást :)

A titkok ereje

 Anya büszkén lép fel a polgármester és Gates elé. Ma van a nagy nap, hogy anya hivatalosan a 12-es őrs kapitánya lesz. A szívem büszkén dobog. Mennyi mindent éltünk át együtt, és mennyi mindent köszönhetek neki. Most már a főnököm is lesz. Remélem nem olyan szigorú, mint vaslady. Eszembe jut az elmúlt hat év. Annyi mindent éltünk át és győztünk le. Annyira elmerülök, hogy nem hallom mit mond a polgármester. Csak akkor eszmélek fel mikor már Gates beszél.

- … felkérek egy különleges személyt, hogy mondjon néhány szót ezen a különleges napon. Bár eddig én voltam Castle nyomozó felettese, azt hiszem, ő többet tudna mondani. Kérem, köszöntsék az emelvényen Olivia Grant nyomozót – a nevem hallatára felkapom a fejem. Nem készültem beszéddel. Le fogok égni. Basszus basszus. Gates igazán figyelmeztethetett volna. Felpattanok és egy láthatatlan ránc kisimítása után a szoknyámról elindulok felfelé. Kétségbe vagyok esve. Anyára nézek és kapok egy alig látható bátorító mosolyt. A mikrofonhoz lépek és egy apró sóhaj után belekezdek.
- Hölgyeim és uraim. Nem tagadom, váratlanul ért Viktoria Gates kapitány felkérése, miszerint mondjak pár szót. Nem készültem beszéddel egyszerűen csak büszkén szerettem volna végignézni anyám kinevezését. Azt hiszem életem legjobb döntése volt mikor 6 évvel ezelőtt betoppantam a 12-es őrse. Egy fantasztikus nyomozótól kaptam segítséget, aki felkarolt és neki köszönhetően itt állhatok, aki legyen az bármilyen ügy, elszántan és magát nem kímélve nyomoz. Katherine Castle nem csak nagyszerű nyomozó, hanem csodálatos barát, feleség és bámulatos anya. És teljesen biztos vagyok benne hogy méltó utódja lesz Gates kapitánynak és a 12 körzet nyomozói megfelelő szigor alatt ezután is tökéletesen fogják végezni a dolgukat. Öröm volt Gates kapitány alatt szolgálni és öröm lesz Castle kapitány alatt szolgálni. Most pedig vissza adom a szót Viktoria Gates-nek – biccentek a hallgatók felé és a helyemre sétálok. Anya szemének sarkában egy könnycsepp csillog, de nem folyik végig.
- Katherine Castle, ettől a perctől kapitányi rangba emelem – mondja a hivatalos szöveget Gates.  Mi felállunk és sorba igazodunk. Anya mosolyogva szalutál és mi is ugyanígy válaszolunk. Hát ezennel az anyám a főnököm lett. Ez egy érdekes helyzet lett. Még legalább háromnegyed órán keresztül ácsorgunk. Mindenki gratulál anyának egy kis beszélgetés ezzel, egy kis beszélgetés azzal. Apa büszkén feszít mellette. Keze anya derekán nyugszik. Jó látni, hogy eltűnt az életükből a mélypont, ami annak idején jelen volt az életükben. Jó látni őket. Előkotorom a táskámból a telefont, hátha keresett valaki, de semmi. Ezek szerint megvannak otthon. A négy gyerkőcre Jason, Alexis és Martha vigyáz apuéknál. 
- Nem aludhatna nálatok ma éjszaka Diana? – hallom apa hangját a fülem mellett.
- Jézusom apa! A frászt hoztad rám. Persze de miért? – hírtelen nem kapcsolok.
- Alexis egy barátnőjénél lesz és nagyanyád is lelép éjjelre – céloz finoman és nekem le is esik mit tervez. A kis hamis.
- Na de apa – mosolygok szélesen.
- MI van, Johannát sem a gólya hozta – nevet épp úgy mint egy kamasz.
- Rendben, ma éjjel megszabadítalak benneteket a törpillától - egyezek bele és ezzel lőttek a saját romantikus fürdőzésemnek. Így a srácok olyanok lesznek, mint a búgócsigák. Ha mind a négyen együtt vannak kész kabaré őket ágyba parancsolni. Nagyon ajánlom, hogy Jason kellőképpen lefárassza a srácokat vagy különben egy újabb este lesz csak alvással. Kezdenek elvonási tüneteim lenni a házas életem hiányától. Az elmúlt hét kemény volt. A gyilkosok aktívak voltak és anyának papírokat kellett intézni és a kinevezési ünnepség is meg minden.
- Kösz kicsim. Jövök egyel – kapok egy igazi apai puszit az arcomra.
- Nem is tudod mekkorával – célzok a szívesség nagyságára.
- Indulhatunk végre, ha gondoljátok – jön oda anya is, és még ők a hazaúton beszélgetnek, addig én egy sms-t dobok drága férjemnek. Még jó, hogy egy autóval jöttünk.
„Remélem lefárasztottad a srácokat. Diana nálunk alszik. Most indultunk. Szeretlek. Liv”
Kifelé bámulok az ablakon és elmerengek a múltban. Fájó és boldog emlékek elevenednek meg másodpercekre. Az életem tökéletes. Talán túl tökéletes lett. Ilyenkor szokott jönni valami, ami elronthat mindent, de bízok abban, hogy most kimarad. Talán egy újabb baba is összejöhet. nem állunk az útjában, bár az orvos szerint nem nagy a valószínűsége hogy még egy összejön. Attól, hogy Joh megszületett a méhem még mindig gyenge. De ha nem lesz újabb gyerek, akkor sem leszek elkeseredve. Így is van mit tennem. És biztos vagyok benne, hogy az új főnököm tesz is róla, hogy legyen mit csinálnom.

Reggel fáradtan ébredek. Az este alig bírtuk elaltatni a gyerekeket. Anya ma biztosan frissen és fantasztikusan fog kinézni, míg én idegesen és gyűrötten megyek dolgozni. Jason friss kávéval ébreszt. Nagy nehezen felébredek, felöltözöm, és rendbe rakom a külsőmet. Leviharzom a lépcsőn, és még sehol senki. A gyerekek alszanak még.
- Sietnem kell! – jelentem ki. felkapom a táskám, de Jason elkapja a kezem.
- Gyere, anyád a főnök, ha elkésel, megbocsát – ez az ajánlat jobban csábít, mint kellene. Legszívesebben kibújnák a magas sarkúból, ledobnám a ruháimat és elmerülnék egy jó szexben a férjemmel.
- Nem lehet! – a hangom csak suttogás, és engem is kijózanít, hogy nemet mondok. A nyakamat ostromolja, és a keze már a fenekem felé indul. Ha most nem állítom meg, akkor bele fogok menni, és elkésem, anya első „kapitányi” munkanapján. Ohh a francba vele. Majd kimagyarázom. Apa úgy is lóg egy szívességgel. Hátrahajtom a fejem, és hagyom, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz. Lerúgom a cipőm, és ledobom a blézerem. Átkarolom a nyakát, és hagyom, hogy az ölébe vegyen. Felvisz a hálóba, és lerak az ágyra. Leveszi a felsőm, és lehúzza a nadrágomat is. A szája az enyémen, a keze a bugyim alatt. A légzésem szabálytalan, akár csak az övé. A kezem kibontja a nadrágját, és én sem maradok tétlen. Már nem bírom tovább. Magamban akarom érezni. Már jó ideje nem éreztem magam ennyire felhúzva…
- Mamiiiiiii!!!! – a kislányom tornádóként rohan végig a folyosón, és mielőtt beront a szobába, még sikeresen berohanok a fürdőbe. Felveszek egy másik felsőt, és rendbe hozom a hajam. Kimegyek, és már le is sietek a lépcsőn. Belebújok a cipőmbe, és egyszerre vagyok dühös, csalódott, és kielégítetlen.  Azt hiszem, egy nőnél ez a legrosszabb trió. Adok egy puszit a gyerekeimnek és Diana-nak, majd elindulok. Beszállok a kocsiba, és megdöbbenve veszem észre, hogy már egy órája az őrsön kéne lennem. Beletaposok a gázba, és elindulok. A lámpa villámgyorsan vált pirosra, és hirtelen fékezek. Egy BMW-s pasas lefékez mellettem, majd letekeri az ablakot.
- Mi a fenét csinálsz te hülye liba? Ki a fene tanította a szőke fejedet vezetni? – csak nyelek egyet és a zöldre váltott lámpánál tovább hajtok. Szerencsére épségben megérkezem az őrsre. Bemegyek és leteszem a táskámat az asztalomhoz. A fiúk az asztaluknál ülnek és sustorognak valamit. Az ajtó nyílik, majd megdöbbentő dolog történik.
- Grant! Az irodába – anya ordít ki az ajtón, és a kezem remegni kezd. Még sosem szólított így. Nagyon ideges lehet rám. Nagy levegőt veszek, és elindulok az iroda felé. Belépek, és meg sem tudok szólalni.